Ha egy nap sírnod kell... hívj engem

Nem ígérem, hogy meg foglak nevettetni...

De sírhatok veled.

Ha egy nap el akarsz futni... ne félj engem hívni.

Nem ígérem, hogy megkérlek, állj meg...

De futhatok veled.

Ha egy nap senkit nem akarsz hallani... hívj engem.

Ígérem, veled leszek. És ígérem, nagyon csendben.

De ha egy nap hívsz... És nincs válasz..

Gyere gyorsan, látogass meg! Lehet, hogy nekem van rád szükségem!

Oly furcsák vagyunk, mi emberek,

a lelkünk sír, az ajkunk nevet.

Egymásról azt hisszük, boldog talán,

s irigykedünk minden szaván.

Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog,

gondolatai tiszták, szabadok.

S nem vesszük észre, hogy vennénk észre,

hogy könnyei égnek csillogó szemében.

Hazugság az egész életünk,

hisz akkor is sírunk, ha nevetünk!

Felejteni. Micsoda szó! Iszonyú, vigasztaló és kísérteties. Hát lehet élni felejtés nélkül? Csakhogy ki tud eleget felejteni? Az emlékezés salakja összehúzza a szívet. Igazán csak az lehet szabad, akinek már semmije sem maradt abból, amiért élt.

Nem értem, miért csorog a könny, hiszen nincs bennem semmi szúró, gyötrő kín, inkább csak valami végtelen fáradtság, amihez hozzátartozik a a sok sajgó fájás, tompa nyilallás. Hát akkor miért folyik a könnyem? Nem sírok, mert sírni akkor lehet, ha az ember hagyja, hogy sírjon.